A Tempus Közalapítvány egykori kuratóriumi elnöke otthonosan mozog a külföldi egyetemek katedráin, hiszen már a nyolcvanas évektől kezdve számtalan nemzetközi projektben vett részt kutatóként és projektkoordinátorként. Dr. Galambos Gáborral készített interjúnkban a múltba néztünk és felidéztük, hogyan indult a felsőoktatási intézmények nemzetköziesítése, valamint hogy milyen külföldi tanulmányi és kutatói lehetőségek álltak a 2000-es évek elején a hazai hallgatók és oktatók rendelkezésére.

2001 és 2009 között Ön volt a Tempus Közalapítvány kuratóriumának elnöke. Hogyan került kapcsolatba annak idején a szervezettel?

A történet bizonyos szempontból teljesen törvényszerű volt: a Főiskolai Főigazgatók Konferenciája és a Rektori Konferencia is jelölhetett 1-1 embert a Tempus Közalapítvány kuratóriumába. Engem az akkori Juhász Gyula Főiskola főigazgatójaként delegáltak. Később, az előző elnök, Méray László sajnálatos halála után a kuratórium engem javasolt a pozícióra, amit az Oktatási Minisztérium is jóváhagyott.

Mit gondol, miért épp Önt jelölték a közalapítvány kuratóriumába?

Egyfelől igen aktív tagja voltam a Főigazgató Konferenciának, másfelől – mint egy önálló főiskola első számú embere – nagy rálátásom volt a Tempus programra. Ez a magyar felsőoktatás első nagy nemzetközi projektje volt, amiről maga a közalapítvány is kapta a nevét. Mindezek mellett viszonylag széles nemzetközi tapasztalattal rendelkeztem, sűrűn jártam külföldi egyetemekre, hosszabb-rövidebb tanulmányutakra, például 1985-ben 5 hónapot töltöttem az augsburgi egyetemen, később Svájcban, Hollandiában és Ausztriában töltöttem több-kevesebb időt, és ezek együttesen hozzájárulhattak a döntéshez.

Mi jellemezte akkoriban az oktatási intézmények nemzetközi tevékenységeit?

Messze nem voltak azon a színvonalon, mint manapság. A rendszerváltás után az első Tempus projektek voltak azok, amelyek a magyar felsőoktatás nemzetköziesítése szempontjából nagy jelentőséggel bírtak. Elsősorban arra koncentráltak, hogy miként lehet bekapcsolni az egyetemeket és főiskolákat a nemzetközi vérkeringésbe, akár intézményi, akár egyéni szinten. A mai viszonyokhoz képest viszont gyerekcipőben jártak. A folyamatok valójában az utóbbi két évtizedben lettek kidolgozva és beépítve, a felsőoktatási intézmények mostanra tudták nagyságrendekkel növelni a lehetőségeiket.

Említette, hogy oktatóként sokat járt külföldön. Milyen mobilitási lehetőségek voltak akkoriban az oktatók számára?

Elsősorban klasszikus, egyéni kapcsolatokra épülő oktatócserék, kutatócserék voltak. Vagy olyan ösztöndíjprogramok, mint az ÖAD vagy a DAAD – a magyarok általában az Európán belüli mozgásban voltak érdekeltek. Aztán a magyar felsőoktatásban két komoly szál kezdett futni, a CEEPUS és az Erasmus. Az Erasmus projektek széles körben tették érdekeltté a felsőoktatási intézményeket egyéni és intézményi szinten egyaránt.

Mi változott ezeknek az ösztöndíjprogramoknak köszönhetően?

Ahhoz, hogy az Erasmus program keretében kapcsolat jöhessen létre a tanszékek, képzések, intézmények között, kétoldalú megegyezésekre volt szükség. Az, hogy egy hallgató több hónapig egy másik országban tanul, a kurzusok elismertetésének problémáját vetette fel. Az oktatók mozgása pedig már nemcsak a kutatás irányába jelentkezett, hanem vendégtanításokon, tanulmányutakon is részt vehettek. Ezek mind nagyon fontos változásokat indítottak el, és hozzájárultak a magyar intézmények fejlődéséhez. Ugyanakkor ezeknél a kétoldalú kapcsolatoknál az az egyik legfontosabb kérdés, hogy mennyire lehet szimmetrikussá tenni az együttműködést.

Milyen kihívások elé állította ez az egyetemeket és főiskolákat?

Egy kétoldalú együttműködés akkor érdekes és működőképes, ha a két egyetem ugyanannyi hallgatót tud küldeni és fogadni. A mai napig kérdés egyébként, hogy a hallgatók milyen idegennyelv-tudással rendelkeznek, és tud-e egy magyar intézmény megfelelő számú hallgatót küldeni. Az érdeklődés szerencsére már megvan, de a nyelvtudáson még lenne mit fejleszteni…

Mivel én az Erasmus és a CEEPUS Magyarországi Bizottságában is aktívan tevékenykedtem, nagy rálátásom volt ezek működésére. A CEEPUS-ban Magyarország igen kedvelt célállomás volt, viszont a kifelé irányuló mobilitás kevésbé volt jellemző, az Erasmusban pedig épp fordítva. Szerencsére ez a helyzet azóta változott.

Melyek voltak a legnagyobb eredmények az elnöksége idején?

Ugyan az én szívemhez legközelebb a felsőoktatási projektek álltak, de abban a nyolc évben a közalapítvány igen erősen nyitott a közoktatás és a szakképzés nemzetköziesítésének az irányába is, így teljes spektrumot tudott nyújtani az oktatás területén. Ezt nagyon fontos eredménynek tartom.

Az oktatási intézmények érezték, hogy érdemes energiákat fektetni a nemzetköziesítésbe és ebben komoly szerepe volt a közalapítványnak és az akkori igazgatónak, Kemény Gabriellának, aki nagyon aktív vezető volt és igen jó kapcsolattartó képességekkel rendelkezett. Jó volt mellette kuratóriumi elnöknek lenni. A mostani igazgatóval, Tordai Péterrel már kevesebbet dolgoztunk együtt, de méltó utódja lett Kemény Gabriellának.

Oktatóként folyamatosan gyűjti a nemzetközi tapasztalatokat, és számos kutatási programban vesz részt. Mit javasol a diákjainak, kollégáinak a nemzetközi tapasztalatszerzéssel kapcsolatban?

A diákjaimnak hosszú évek óta minden első előadásomon el szoktam mondani: tanuljanak nyelveket! Minél inkább haladunk előre az időben, ez annál inkább elkerülhetetlen. A német és az angol nyelv együttes ismeretével Európában jól lehet érvényesülni. A másik tanácsom számukra, hogy az átlagnál jobban ismerjék a szakmának egy szűk szeletét, mert csak így fognak jó álláshoz jutni. Hogy mit tanácsolok a kollégáknak? Például, hogy az ilyen hallgatóval – aki külföldi részképzésen vesz részt, majd hazatér a magyar felsőoktatásba – érdemes leülni beszélgetni, megkérdezni, mit látott, mit hallott. Mit gondol, miben kell, hogyan lehet változtatni a hazai oktatáson. Ezt megéri megkérdezni tőlük, hogy az oktatók is jobban lássák, merrefelé megy a világ.

Dr. Galambos Gábor programozó matematikusként végzett 1971-ben Szegeden, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán egyetemi tanár. Az 1990-es évek óta nemzetközi kutatásokban vesz részt, egyetemi oktatóként, kutatóként rendszeresen megfordul külföldön, valamint több nemzetközi projekt koordinátora. Főbb oktatott tárgyai: operációkutatás, gráfelmélet, lineáris programozás, operációs rendszerek, kombinatorikus optimalizálás, numerikus matematika.

Az interjút készítette: Barta Edit 

Utolsó módosítás: 2016.09.16.