A szolidaritás olyan, embereket vagy közösségeiket összekötő kapocs, amely alapulhat közös érdekeken, értékeken, célokon vagy akár kölcsönös szimpátián. A szolidaritás az Európai Unió egyik legfontosabb értéke.
Szolidaritás az Európai Unióban
Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én elmondott beszédében, mellyel útjára indította az európai projektet, a következőket mondta: „Európát nem lehet egy csapásra felépíteni, sem pusztán valamely közös szerkezet kialakításával integrálni. Konkrét megvalósításokra, de mindenekelőtt a tényleges szolidaritás megteremtésére van szükség.” A javaslat konkrét célja az európai integráció első lépésének megtétele, a nehézipari együttműködés egy különleges formájának megteremtése volt. A beszéd világossá tette azt is – 5 évvel a második világháború után –, hogy a kezdeményezés alapvető törekvése a béke megteremtése az európai kontinensen. „Az ily módon a termelésben kialakuló szolidaritás világossá teszi, hogy ettől kezdve bármiféle háború Franciaország és Németország között nemcsak elképzelhetetlen, hanem gyakorlatilag is kivitelezhetetlen lenne.”
Az elmúlt több mint hatvan esztendőben az Európai Unió a szerződésekben rögzített alapelveken túl egyes szakpolitikáival is jelentős mértékben hozzájárult a térségek és az egyének közötti szolidaritás megerősítéséhez. A térségek közötti szolidaritás a jól ismert kohéziós politikán keresztül valósul meg: a közös költségvetésből az Európai Unió jelentős összegeket fordít az elmaradott régiók és tagállamok felzárkóztatására, a fejlettségbeli különbségek mérséklésére. Utak, vasúti pályák, városi közlekedési infrastruktúra, iskolák, óvodák és főterek épülnek ezekből az alapokból, de humánerőforrásfejlesztésre, a foglalkoztatási, szakképzési rendszer fejlesztésére is nagy összegeket fordítanak. A források elosztása az Európai Bizottság és az érintett tagállam közötti megállapodás alapján a tagállam végzi: minden országnak saját felelőssége, hogy sikerül-e kihasználnia a közösségi szolidaritás ezen legfeltűnőbb és legtöbb közösségi forrást felemésztő eszközét.
Az egyének közötti szolidaritás alapja az Európai Unió szociális joga – ennek alapja, hogy az Európai Unió ne csak a kohéziós politika által fejlesztett gazdasági, hanem a szociális kohézió térségévé is váljon.
Ezt szolgálja a közösségi jog szociális és munkavállalói jogokat érintő szabályozása, mely magában foglalja a megfelelő munkafeltételek biztosítását, a szabálytalan elbocsátástól való védelmet és egyéb közös szociális minimumszabályokat. Ezek célja, hogy az egyre egységesebb piacon a szabad verseny körülményei között az államok ne azzal próbáljanak versenyelőnyhöz jutni, hogy a szociális szolgáltatások lerontásába (race to the bottom) kezdenek.
A társadalmi kohézió, a tagországokon belüli és az országok közötti szolidaritás további záloga a civil társadalom. A civil aktivitás, az önkéntesség, a közösségi finanszírozás, az adományozás, a szociális vállalkozások változó mértékben, de jelen vannak az Európai Unió tagállamaiban és az intézményrendszer programjaiban is.
|
A szolidaritás kérdése az Európa a polgárokért programban is megjelent. 2016 óta a program egyik kiemelt prioritása a szolidaritás válságos időkben, amelyre a testvérvárosi találkozók, valamint a városok hálózatai és civil társadalmi projektek során érdemes reflektálni. A projektek például a következő kérdésekre kereshetik a választ: Mit jelent a szolidaritás az Európai Unióhoz hasonló, nemzetállamokból álló politikai entitás számára, különösen válság idején? Melyek az európai szolidaritás jogi, politikai, gazdasági, sőt etikai határai? További információk a program kiemelt prioritásairól: |
A szolidaritás elvének érvényesülése azonban az Európai Unió többszörös válságának idején új értelmezést igényel, s számos kérdést felvet. A sok-sok válságterület közül érdemes legalább hármat – a pénzügyi-gazdasági válságot, a migrációs és menekültválságot, valamint az intézményi-politikai válságot áttekinteni.
A pénzügyi-gazdasági válság kezelése az államok, a piaci szereplők (elsősorban a bankok) és az európai intézményrendszer közötti szoros együttműködést igényelte. A válság azonban, bár egyre kevesebbet hallunk róla, mégsem oldódott meg: az eurózóna szerkezeti problémái, a tagországok közötti reálgazdasági különbségek fennmaradtak, s a válságkezelés egyes eszközei több vitát váltottak ki, mint amennyire megoldást nyújtottak: elégedetlenséget hagytak maguk után mind a támogatásokat nyújtó, mind pedig az azokat fogadó tagállamokban. A szolidaritás vonatkozásában számos nyitott kérdés maradt: Hol vannak a gazdasági válságkezelés határai? Mekkora áldozatot vállaljon az intézményrendszer, s cserébe mekkora befolyást engedjen a bajban lévő tagállam?
A 2015-ben kezdődött migrációs vagy menekültválság vonatkozásában a szolidaritás több rétegével kapcsolatban keressük a választ. Az első és talán legfontosabb kérdés, hogy az Európai Unióba érkező emberek vonatkozásában hol vannak a szolidaritás határai? Kiken kell segítenünk a meglévő nemzetközi menekültügyi egyezmények alapján? Hogyan alkalmazzuk a korábban sokkal kisebb beékező menedékkérelem esetére kialakított közös menekültügyi rendszert? A második tisztázatlan kérdés, hogy a közösségi és a tagállami szint között hogyan oszthatóak meg a válságkezeléssel kapcsolatos feladatok.
A harmadik, a válság kezdete óta megoldatlan kérdés, hogy mivel a válság nem egyformán érinti a tagállamokat, hogyan segíthetik, illetve akarják-e segíteni egymást a terhek megosztásában? Az elfogadott áttelepítési rendszert az országok egy része vitatja, más része pedig nem tartja be. Hogyan értelmezhető az alapítás óta jelen lévő szolidaritás elve, amikor sem az együttműködő szereplők feladatai, sem pedig együttműködési hajlandóságuk mértéke nem világos?
Az Európai Unió intézményi és politikai válsága szintén szembetűnő. A szolidaritás megroppanása az Egyesült Királyság esetében végzetes következménnyel járt – a brit választópolgárok többsége 2016 júniusában az Európai Unió elhagyása, a Brexit mellett döntött. A kontinentális tagállamokban megerősödtek a populista politikai erők, melyek retorikájában az EU-ellenesség központi szerepet játszik. A 27-ek számára tovább nem halogatható kérdésként vetődik fel, hogy itt az idő eldönteni: a szolidaritás mely szintjén képzelik el az együttműködést. Elegendő lenne az egységes piacra, vagyis az alapvetően gazdasági-kereskedelmi kapcsolatokra koncentrálni és az ezeken túllépő szakpolitikai területeket vissza kellene bontani? Vagy éppenséggel több szolidaritásra, több közös politikára, politikai unióra lenne szükség? Vagy maradjon minden a régiben?
Bár az Európai Unió főszereplői a tagállamok és a közös intézményrendszer, s úgy tűnhet, hogy a választópolgárok lehetőségei korlátozottak, nem szabad elfelejtenünk, hogy az Európa-projekt mindannyiunké. A válság idején meggyengült, s gyakran meg is kérdőjelezett szolidaritás megerősítéséért mindannyian tehetünk.
DR. ARATÓ KRISZTINA
politológus, ELTE ÁJK
Ez a cikk megtalálható a 2017-es Pályázati Pavilon összevont számának 1. részében is (56-57. o.).
Utolsó módosítás: 2018.03.23.
