Én nem Erasmus, hanem Campus Hungary ösztöndíjjal voltam külföldön két alkalommal, rövidebb időre. Ezeknek az utazásoknak köszönhetően rájöttem, hogy szeretek utazni, szeretek külföldön lenni és ez a két rövidebb utazás adott bátorságot ahhoz, hogy rákészüljek egy hosszabb, majdnem féléves, jövő ősszel esedékes szakmai-kutató útra.
Cambridge-ben négy, Bécsben pedig két hetet töltöttem kutatással.
Nehéz összemérni a két utat, mert mindkét városban más jelentett számomra meghatározó élményt: az emberek, a fogadó tanáraim, a szállásadóim, a diákok, maguk a városok, az épületek, az üzletek. Lehetne írni ezekről is. Az emberek kedvesek, a diákok jó arcok voltak, meg mindenki barátságos, az angol fogadó tanárom olyan tipikus angol volt, a városok meg egyszerűen gyönyörűek – ez utóbbiról inkább beszéljenek a képek.
Most mégsem erről, hanem inkább arról fogok írni, ami mások számára is segítség lehet az elhatározáshoz, hogy pályázzanak és kiutazzanak egy hosszabb tanulmányi vagy szakmai útra. Ugyanis a legmeghatározóbb élmény (vagyis érzés) a félelem és az izgalom volt, amit a kiutazásaim előtt éreztem.
Féltem, hogy nem fogok boldogulni, kevés lesz az angol és a német nyelvtudásom - mert olvasni jól tudok, de kifejezni magam kevéssé -, hogy beteg leszek, és nem tudok majd segítséget kérni, hogy valami tönkre fog menni, el fog veszni, nem fog működni és nem tudom majd megoldani a problémákat.
Félig-meddig beigazolódtak a félelmeim, utólag viszont úgy látom, hogy a szerencsétlen helyzetekből is csak profitáltam és végül egytől egyig szerencsésen végződtek.
Cambridge-ben és Bécsben is lebetegedtem, elkaptam a náthát. Cambridge-ben egy hétvégén keresztül feküdtem a szobámban, mire meggyógyultam. Emlékszem, kedves szállásadóm volt, mert amikor nagyon csöndben voltam és gyanúsan nem jöttem-mentem egy hétvégén, akkor aggódva bekopogott hozzám, elnézést kért és aggódva mondta, hogy azt hitte, talán meghaltam. Amikor látta, hogy csak beteg vagyok, felajánlotta, hogy segít orvost találni és beszerezni a gyógyszert. Szerencsére erre végül nem volt szükség, mert hétfőre rendbe jöttem. Bécsben könnyebb dolgom volt, mert a Collegium Hungaricumban laktam és nekik volt kapcsolatuk magyar orvossal.
Murphy törvénye szerint, ami lehet nehéz, az nehéz is lesz, mert mire én meggyógyultam, a laptopom került szerencsétlen állapotba. Cambridge-ben nem ismerte fel az internetet, így a házigazdám javaslatára elvittem egy informatikushoz. Magyarul sem tudtam jól az informatika nyelvén, hát még angolul! Valamennyire azért sikerült elmagyaráznom, hogy mi a probléma és sikerült megértenem, hogy az informatikus vírusra gyanakszik, és egy újratelepítésért horribilis összeget kért volna, de nem voltam meggyőzhető. A következő informatikus viszont rögtön tudta, hogy a gond csak annyi, hogy elavult volt a vírusirtóm és ingyen megoldotta a problémát.
Az a félelmem is beigazolódott, hogy kevés az angol és a német nyelvtudásom. Tényleg sokszor előfordult, hogy kézzel-lábbal magyaráztam, de a gyér angol nyelvtudásom ellenére jól megvoltam Cambridge-ben és a még gyérebb német nyelvtudásommal is kiválóan elboldogultam Bécsben. Az angolok és főleg a cambridge-iek szerencsére nagyon tisztán beszéltek angolul és mérhetetlenül türelmesek voltak, így sokszor öt-hat mondatban körülírhattam azt, amire szükségem volt - amit egyetlen szóval is kifejezhettem volna - így tulajdonképpen rengeteget fejlődhettem angolból. Bécsben pedig meg sem ütközött senki azon, ha félig németül félig angolul kellett beszélgetnie velem. Szerencsém is volt, de a félelem, hogy nem tudom megértetni magam a nyelvtudásommal, teljesen alaptalan.
Végső soron pedig élve jöttem haza és most már nem félek egy sokkal hosszabb útra felkészülni.
Ha tehát valaki azért nem menne Erasmus-félévre, mert fél, hogy túl hosszú, ami idő alatt annyi minden megtörténhet, akkor eddze magát rövid tanulmányi utakkal!
A történet szerzője: Branczeiz Anna
Utolsó módosítás: 2015.12.04.
