Campus Mundi

Emese Campus Mundi ösztöndíjjal tanult a dél-franciaországi városban. Beszámolójában életéről, megpróbáltatásairól és felejthetetlen élményeiről ír.

4 és fél hónap Toulouseban

Avagy hogyan lett egy dél-franciaországi város a második otthonom

Nagy zökkenésre riadtam fel a kómás alvásból és egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok. Aztán körülnéztem, és minden visszatért: az összesen három óra alvás, a hajnal hatos gép, a rohanás a párizsi reptéren, hogy nehogy lekéssem a csatlakozást. Meg még valami, ami miatt mintha a szívem a gyomrom aljára költözött volna: az érzés, ami hatalmába kerített amikor a biztonsági ellenőrzés kapujától már nem láttam a családom arcait a távolban, és már nem volt kinek integetni: az érzés, mennyire egyedül vagyok. A repülőről leszállva azon gondolkodtam, vajon hogyan fog alakulni ez a nap, meg a holnap, a hét, az egész hónap, na meg az ittlét. Egyszerre voltam hihetetlenül izgatott a tiszta, fehér vászon miatt, amire tudtam, szinte bármit festhetek majd, és mélységesen szomorú, hiszen minden és mindenki, akit ismertem és szerettem, otthon maradt Magyarországon. Most visszatekintve mégis talán életem legboldogabb féléve volt – de az biztos, hogy ez alatt az idő alatt rengeteget fejlődtem és tanultam.

Amikor végre megérkeztem, minden olyan gördülékenyen ment, hogy szinte alig akartam elhinni. Az emberek, akikkel életemben először találkoztam, őszintén és önzetlenül segítették helyenként néhol bukdácsoló előrehaladásomat, tolerálták akadozó nyelvhasználatomat, sőt bátorítottak, hogy milyen jól megy. Sokáig abban a hitben éltem, hogy Toulouse-ban csak és kizárólag jóindulatú és jó fej emberek élnek: bár később azért rájöttem, ez nincs így, de a pozitív tapasztalataim messze túlszárnyalták azt a pár negatívat, amit átéltem.

Az első hetek arról szóltak, hogy megtaláljam a helyem ebben az új környezetben, és valahogy leküzdjem a honvágyat, amely néha elviselhetetlenül tört rám. Az egyetemekhez tartozó egyik kollégiumban laktam, ami a város szívéhez szinte nem is lehetett volna közelebb: az egyetem 3 percre, a főtér pedig 8 percre, a folyómenti tér, ahol az összes diákbuli kezdődött, pedig szintén 3 percre volt gyalog, a macskaköves utcákon járva. Maga a szoba egyszerű volt, de praktikus: 9 m2 alapterületen sikerült elhelyezniük egy ágyat, íróasztalt, hűtőt, padot, egy apró fürdőszobát és még egy nagy szekrényt is, amiben bőven elfért az a limitált mennyiségű cucc, amit az utazóbőröndömbe bele tudtam zsúfolni. A fürdőszoba ellenben inkább egy fülke volt, ami a helykihasználás mellett sokszor a kényelmet is szolgálta: szinte bármit el lehetett benne érni, a fülke bármely pontján állva. Ez a rengeteg dolog csak amiatt fért el a szobában, mert az ágy az íróasztal fölött, a plafon környékén helyezkedett el napközben, alváshoz pedig le kellett húzni, és a fiókokká alakított lépcsőkön felmászni rá.

A szoba tehát nem volt nagy, így berendezni sem volt nehéz, de az, hogy igazán otthon érezzem majd magam, még hónapokba került. A város maga azonban rögtön rabul ejtett, és ez az érzés egyre nőtt. Amikor lassan sétálgattam a pasztellszínű házak között szűken kanyargó macskaköveken, mosolyogva csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem ezt a helyet. A belváros, és vele együtt minden fontosabb helyszín könnyedén elérhető volt gyalog, de egy havi busz-, és metróbérlet is teljes mértékben megérte. És bár én nem használtam, de egy féléves biciklibérlet is nagyon olcsó lett volna. A metróval 20 perc alatt ki lehetett jutni még a város szélén lévő szupermarkethez is.

Az egyetem, a Sciences Po Toulouse elég kicsi volt a többi egyetemhez képest, de amit az épület nélkülözött, azért kárpótoltak az emberek. Mindenki teljes mértékben segítőkész volt, bármi kapcsán merült is fel kérdésünk. Az angol programban minden tanár különös tekintettel volt a nemzetközi diákok szükségleteire. Figyelembe vették, hogy milyen nehézségekkel találkozhatunk. A koordinátor minden kérdésben a rendelkezésünkre állt, és a francia tanár, aki minden nemzetközi diákot tanított franciából, úgy fogott minket össze, mint egy kapocs, a félév végén még egy pikniket is szervezett.

Mivel Toulouse egy diákváros, mindig volt mit csinálni. Annyi nemzetközi diákokat segítő diákszervezet létezik ott, hogy megszámlálni is nehéz őket, hát még a rengeteg programot, amelyeket szerveznek. Legyen szó bulikról, rövid utakról a környező városokba (Albi, Carcassone), buszos túrákról a távolabbi városokba, vagy akár sítáborokról a Pireneusokban. Ezek nagyszerű lehetőségek voltak arra, hogy megismerkedjünk más egyetemekről is a nemzetközi diákokkal. Szintén nagyon jó találmány az úgynevezett „Nyelvi Kávéház” (Language Cafe), ahol anyanyelvi fiatalokkal és más lelkes tanulókkal lehet gyakorolni az általunk választott nyelvet, egy jó kávé, sőt néha akár palacsinta társaságában.

De rengeteg olyan csoporthoz is lehet csatlakozni, ahol francia nyelven folyik a foglalkozás, így arra is van lehetőség, hogy franciákkal ismerkedjünk meg. Az egyetemen rengeteg sportlehetőség van, de a kollégiumok is rendszeresen szerveznek tanfolyamokat és eseményeket, így akár korcsolyázni is el lehet jutni velük. Ám még ezen túl is van rengeteg olyan szervezet, ahol lehetőség van túrázni, önkénteskedni, akár még színjátszani is. Én személy szerint egy közeli templomhoz tartozó fiatalok által szervezett énekkarhoz csatlakoztam, és az egyik kollégiumban tartott salsa órákat látogattam rendszeresen.

Ami viszont igazán felejthetetlenné tette ezt az időszakot, és ami miatt akármikor újra csinálnám az egészet, az nagy vonalakban talána következő pár pontban foglalható össze. Tehát mit is csináltam, amíg messze voltam mindentől és mindenkitől, akit ismertem?

  • Először is, sokkal jobban megismertem önmagamat. Magabiztosabb lettem, és tudatosult bennem, hogy mire van szükségem, és hogy mennyi mindent el tudok intézni egyedül is.
  • Olyan csodálatos emberekkel találkoztam, akik pár hónap alatt a legközelebbi barátaimmá váltak.
  • A világ minden tájáról (majdnem az összes kontinensről!) szereztem barátokat és ismerősöket.
  • Megismerkedtem igazán rendes franciákkal, akik bátorítottak és segítettek a francia nyelv gyakorlásában, meg igazából bármiben, amire szükségem volt.
  • Megtanultam úgy igazán salsázni, és ez megtanított, hogy hogyan legyek teljesen szabad.
  • A francia énekkarral, amelynek tagja voltam, koncertet adtunk egy templomban, ami életem talán legfelemelőbb pár órája volt.
  • Életemben először szavaztam parlamenti választáson, és mindezt Barcelonában tettem!
  • Talán kicsit túl sok (a szervezetem szerint mindenképpen) éjszakai buszon utaztam, hogy a lehető legtöbbet kalandozhassak.
  • Számolatlan repülőutat tettem, teljesen egyedül, habár ezelőtt sohasem utaztam még így.

  • Megtanultam önálló életet vezetni, és felelősségteljesen költeni a pénzt.
  • Angolul és franciául végeztem el kurzusokat, mindezt úgy, hogy nem stresszeltem folyamatosan a jegyeim miatt, hanem jól éreztem magam amellett, hogy teljesítettem a kötelességeimet is.
  • Olyan mély és éjszakába nyúló beszélgetések részesei voltam, mint még talán soha.
  • Piknikeztünk a parkban, egy tó mellett, rengeteg bagettet ettünk sajttal, meg úgy általában, rengeteg jót ettünk. (Ha meg nem, akkor a menza mindig ott volt – relatíve finom, nagy választékkal, és ár-érték arányban tökéletes!)
  • Megtanultam minimális számú ruhából öltözködni és jól érezni magam anélkül, hogy nagyon vásárolgatni szerettem volna.
  • Többet utaztam ez alatt a 4 és fél hónap alatt, mint talán egész életemben.
  • Kimerülésig táncoltam a folyóparton, a szabad ég alatt, és sokat nevettem, nagyon hangosan.
  • Életemben először eljutottam Párizsba, ahol fantasztikus élmény volt a Couchsurfing.
  • Egy átszállás miatt lehetőségem volt 3 órára véletlenül eljutni Amszterdamba, ahol ez alatt a rövid idő alatt szereztem egy orosz barátot.
  • Csodálatos emberekkel találkoztam, kizárólag a repülőtársaságok ingyenes ültetési rendjének köszönhetően!
  • Sírtam, mert nem tudtam, hogy mit is csinálok pontosan, és mert hiányzott minden és mindenki…

De aztán rájöttem, hogy mennyi hihetetlen élményben volt részem és még mennyi minden várt rám, valamint arra is, hogy egyszerűen mennyire szerencsés voltam egyáltalán a lehetőség miatt, hogy ott lehettem, úgyhogy minden percét ki kellett élveznem. Így visszatértem a csodás barátaimhoz és a rendkívüli kalandokhoz amelyeket együtt éltünk át, és csak úgy általában a mindennapos boldogsághoz, amivé az életem vált Toulouse-ban, Franciaországban.

Fotók: Bauer Emese

További történetekért kövesd Facebook oldalunkat vagy katt ide!

Utolsó módosítás: 2018.12.21.