---

Ön eredetileg okleveles építész, egy ideje viszont a mérnöktanárság mellett kőműves oktatóként is dolgozik. Minek köszönhető a váltás?

Ez már a kezdetben is a levegőben volt. Az egyetemen ötödéven áthallgattam a pedagógia karra. Szerettem volna tanítani és emberekkel foglalkozni. Amikor a diplomám megszerzése után a szülővárosomban lehetőségem nyílt elhelyezkedni egy középiskolában, nem volt bennem kérdés. A friss szakma maradt másodállásnak. De a váltáshoz az Erasmus+ továbbképzés is nagymértékben hozzájárult. 2014 elején részt vehettem egy oktatóknak és szaktanároknak szóló képzésen. Életre szóló élményt jelentett, mert teljesen új szemlélettel találkozhattam, remek kollegiális közösség alakult, ami később igazán jó kapcsolati háló lett.

 

Mi az, amit konkrétan ennek a programnak köszönhet?

Az Erasmus keretein belül találkozhattam a Skills versenyek világával, ami meghatározta a további pályámat. A németországi tréningből pedig oktatásmódszertani fogásokat leshettem el, például a fugaesztétika alapjait, ami a saját munkám minőségét is emelte, illetve itt találkoztam először a kisméretűtéglaépítés gyakorlatával is.

Mit gondol az Erasmus+ nemzetközi jellegéről? Mennyit számít ez ma a munka világában, illetve a jövőnk szempontjából?

Rengeteget. Az Európai Unióban más és más oktatási rendszerek működnek, a megoldandó feladatok és a felmerülő generációs kérdések azonban azonosak. Mind módszertanilag, mind pedig innovációs szempontból kulcskérdés, hogy egymás jó gyakorlatait megismerjük. Erre egy aktuális példa a most bevezetett szakképzési rendszer, melynek több eleme is megtalálható a német oktatási rendszerben. Szintén döntő fontosságú, hogy mindezt mennyire gyorsan tudjuk jól működően alkalmazni, illetve továbbfejleszteni, nemcsak a diákok, hanem a piac szereplői miatt is.


Az iskolában partnerségi projektjük is volt, amelyben koordinátorként dolgozott. Miket tart az együttműködés legfőbb hozadékainak?

A TWIN KA2-es projektben több éven keresztül lehetőségem volt végigkísérni egy nemzetközi stratégiai partnerséget. Nagyon érdekes volt látni például, hogy a lengyel kollégák hogyan viszonyultak a telefonok használatához az órán. A diákok gyakorlatilag a telefonjukról programozták a számítógépeket. De itt tapasztaltam meg azt is, hogy hogyan lehet berendezni praktikusan egy tanműhelyt, hogyan és hol érdemes tárolni a tanulói szerszámokat, eszközöket, ami ugyan apróságnak tűnhet, de nagymértékben megkönnyíti a közös munkát a diákokkal. A program utóélete pedig egy testvériskolai és cserediák program lett.

Mennyire fontos a programok sikeréhez a személyes találkozás?

Az új technikákat, fogásokat nem lehet írásban vagy online felületen egymásnak átadni. A diákoknak muszáj élőben látniuk, hogyan változik például a habarcs keverés közben. Nekünk is ki kell próbálnunk az új technikákat, anyagokat, mert a tudás csak ez után tud beépülni az eszköztárunkba, csak ez után tudjuk továbbadni az új ismereteket, fogásokat a tanítványainknak. A céhek idejében sem volt véletlen, hogy a diákévekben, illetve utána is rendszeresen útra keltek a mesteremberek.

 

Ön szerint miben látják a diákok ezeknek a programoknak a legfőbb értékét?

A diákok számára nagyon meghatározó az a tapasztalat, hogy együtt dolgozhatnak és együtt gondolkodhatnak más nemzetekkel. A mi intézményünkben is volt olyan KA2-es projekt, ahol egy műszaki probléma köré építve tapasztalhatták meg a nyelvi akadályok leküzdhetőségét, és megismerhettek egy másik kultúrát és szokásrendszert. Ráadásul a jó tanulmányi eredményhez kötve mindez hatalmas motivációs erőt is jelentett. Valójában egy ilyen projekttel kinyílik a világ a diákok, a tanárok és az intézmények számára is, amihez mellesleg anyagi támogatást is kapunk.

Az elmúlt három évben szakértőként vett részt a hazai és a nemzetközi Skills versenyeken. Mennyire volt ez meghatározó szakasza az életének?

A hazai szakértők is egy igen összetartó és segítőkész közösséget képviselnek, élen járnak a hazai szakképzési életben. Nagy elismerés és kiváltság volt közéjük tartozni, de életem eddigi legnagyobb lehetősége és tapasztalata volt együtt dolgozni hat földrészről, mintegy 36 országból érkező kőműves szakértőkkel. Rengeteg értékes beszélgetéssel és barátsággal lettem gazdagabb, nem beszélve arról az élményről, hogy milyen jó a közös munka a tehetséges fiatalokkal együtt.

Mi jelenti önnek jelenleg a legnagyobb kihívást?

A már említett modernizációs törekvéseink ellenére vannak még poros tananyagaink, amikre egyelőre muszáj építenünk. Nagy kérdés, hogy hogyan lehet ezeket közel vinni a mai fiatalokhoz. Komoly kihívásnak élem meg azt is, hogy követnünk kell a piac változásait. Erre is a folyamatos továbbképzések és önképzések jelentik szerintem az egyedüli megoldást. Remélem, ez utóbbival jó példát mutatunk a diákoknak, mert nagyon fontos, hogy ők is tudják, rugalmasság és megújulás nélkül nem lesznek egy idő után versenyképesek.

Bakóczy Szilvia
újságíró

A cikk a Pályázati Pavilon 2020. tavaszi számában jelent meg.

Utolsó módosítás: 2020.05.27.