A közösségek a demokrácia pillérei, amikor szerencsés történelmi korszakban szabadon, önállóan szerveződhetnek. A kevésbé szerencsés időszakok során pedig a túlélés zálogai, a jövőre való felkészülés szűk platformjai, az emberiesség megtartásának eszközei. E téma – a civilek részvétele - pedig az Európa a polgárokért program egyik prioritása, így érdemes megnézni, mit is mond erről számunkra a történelem.

Civil társadalom és polgári részvétel a totalitárius rendszerekben

Csoportképzés felülről vagy spontán?

A diktatúrák éppen ezért csak a saját maguk által alapított és felügyelt csoportokat szeretik – ne is használjuk feltétlen a közösség szót, hiszen ott egy alulról szerveződő kezdeményezésről van szó, míg az állami kiscsoportos szervezés egyértelműen felülről érkező parancsra alakul, legyen szó az úttörő mozgalomról, a KISZ-ről vagy a náci korszak különböző bundjairól.

Az európai történelem tele van a spontán alakult közösségekkel, akik hajlandóak voltak felvenni a küzdelmet a totalitárius vezetéssel szemben. Az világos, hogy ebbe a kategóriába a volt szovjet szatellit államok Közép- és Kelet-Európában a teljes hidegháborús időszakban beleestek, és a fegyveres megmozdulásoktól a szamizdat lapok kiadásán át a szárszói típusú ellenzéki körökig számtalan módon megnyilvánulhatott az állami elnyomógépezettel szembeni civil összefogás. De ne felejtsük el, hogy a Hispán-félszigeten is tombolt diktatúra: Francoval és Salazarral szemben Spanyolországban és Portugáliában ugyanúgy szervezkedtek a polgárok. Ilyenkor részben az elnyomás alatti életen lehet könnyíteni valamit, enyhíteni a szellemi bezártságon; illetve készülni a diktatúra utáni időszakra.

Kinek mi a totalitárius?

Határesetet jelenthet Írország és az Egyesült Királyság viszonya, amely a 20. században az ír szigetet többször vérbe borította és éhinséget hozott. A fegyveres ellenállás mellett a civil, egyházi körök, a nyelv megőrzése, az ír identitás is kellett ahhoz, hogy mára kialakulhasson a korábbihoz képest békés állapot (amely most a Brexit miatt kerül krízisbe). Azért is határeset ez, mert a brit uralom gyakorlását Dublin lényegében gyarmatosításnak élhette meg sokáig, ugyanakkor számos európai ország hasonlóan viselkedett az azonos időszakban a saját kisebbségeivel.

Másik határeset, amikor a többség ugyan nem tartja totalitáriusnak a hatalmat, de egy határozott kisebbség mégis komoly civil ellenállást fejt ki. Erre kiváló példa a Notre-Dame-des-Landes francia település mellé tervezett repülőtér esete. Az eredetileg az építkezés elleni tiltakozásul betelepült hippik, zöldek és antiglobalisták vegyes csoportja végül saját közösséget épített ki, önálló és ellátásában lényegében autonóm települést. Az ő értelmezésükben Párizs a globalizáció áldozataként elnyomó állami gépezetet működtet, és ők ezen kívül akarták elképzelni életüket. Végül 2018 tavaszán 2500 rendőr rombolta le a területen álló összes házat, és űzte el az állami szemszögből „illegális területfoglalókat”.

Ezekből a példákból is jól látszik, hogy még a totalitárius rendszer definíciója is hogyan tágul és alakul a 21. század felé haladva. Ugyanakkor közép-európai régiónkban egyelőre ez a kategória egyértelműen a kommunista és nemzetiszocialista időszakokat takarja.

Mindenki érintett – valahogy

A saját tapasztalataink ebben rendkívül tanulságosak. Sok mozgalomról és civil ellenálló köré szerveződött apró, helyi körről még nem is beszélünk a történelemórákon, holott ez sokkal jobban formálhatná a közösségi és demokratikus identitást, mint a nagy geopolitikai ellentétek részletes ismertetése.

Ma már lehetséges lenne, hogy feltárjuk a civil ellenállást a totalitárius korszakokban akár a házunk, utcánk sarkától kezdve. Nem kevés emléktábla, botlókő és kisebb műemlék idézhetné fel a figyelmes járókelőknek, hogy mi is zajlott ott a korábbi évtizedekben. Csakhogy erre kondicionálni szükséges magunkat, környezetünket és a fiatalokat is.

Ervin Gábor elhurcolásáról egy apró emléktábla emlékezik meg a budapesti Maros utcai társasház oldalán. Története szimbolikus, egy a számtalan hasonló tragédiából: a zsidó családba született fiú kikeresztelkedett és pap lett a harmincas években, ezáltal mentesült sokáig a zsidótörvények alól. Mégis 1944 márciusában, a német megszálláskor a reverendájára felvarrta ő is a sárga csillagot szolidaritásból. Később annak a Magyar Szent Kereszt Egyesületnek lett titkára, amely a hozzá hasonló konvertiták védelmére alakult. Ebben a minőségében hurcolták el a Városmajor utcai nyilas pártházba, ahonnan végül a Duna-partra terelték és kivégezték. Erdélyi menekülteket, sorköteles leventéket egyaránt bújtatott, több társa is vértanúhalált szenvedett, vele együtt élő édesanyjával együtt.

Az Egyesület eredményei mellett ott az égbekiáltó hiány: miért nem támogatták többen, amíg időben lehetett volna? Hogyan juthat pár év alatt oda egy társadalom, hogy a saját közösségeinek felszámolását nemhogy végignézi, de részben aktívan közreműködik benne? Máshogy fogalmazva, a társadalom mely része hajlandó és kockázatvállaló annyira, hogy egy totalitárius rendszerben is önszerveződik? Ki mit hajlandó kockáztatni, amíg nem közvetlenül őt fenyegeti a veszély?

A nácikkal való szembenállás nem kevés civil kezdeményezést, földalatti összefogást szült, mégis a levonható tanulság azt mutatja, hogy a társadalmi többség megnyerése nem sikerült az állami propagandával és Zeitgeisttal szemben. Ezen az segíthet különösen – nem diktatórikus időkben is – amikor mindenkinek van személyes tapasztalata önkénteskedésben, civil szervezetben, társadalmi munkában. Ezek az értékek aztán életmentőek az elnyomás idején, de gyakorlásuk mindig és minden korban aktuális. Bármely pillanatban lesznek olyan társadalmi csoportok – amit az a fenti példákból látható – amelyek távolabb érzik magukat az államtól, azzal nem akarnak azonosulni vagy eleve ellenségesnek látják. A polgárok közti együttműködés, sűrű háló segítheti ilyenkor a szélsőséges reakciók kialakulásának elkerülését.

A közép-európai társadalmi szokások közül sajnálatosan sikeresen gyomlálta ki a kommunista totalitárius rendszer a spontán önszerveződést, még az erre való igényt is. A kommunista szombat és sztahanovista elvárások eleve az önkéntességet kötelezővé tették, ezáltal leértékelték és a mai napig érezhető módon sokszor „lúzerként” kezelik azt, aki „ingyen” dolgozik. Holott ez egy hamis keretezése az egész ügynek, hiszen az ember a saját közösségéért, ezáltal a saját jó közérzetéért dolgozik és tesz. Az utcájában, a kerületében, a munkahelyén, a cserkészőrsben vagy iskolai lapban, sportkörében vagy temploma kertjében. A társadalmi közreműködés egyébként racionális döntéssel is magyarázható: ez egyfajta megelőlegezett kölcsön, hiszen ha ma én segítek valakin önzetlenül, akkor és csak akkor várhatom el, hogy majd más rajtam is segítsen, amikor rászorulok. Márpedig a XX. század azt bizonyította, hogy senki sem áll felül a történelmen, sajnos bárkiből néhány év leforgása alatt rászorulót faraghat egy totalitárius állam.

FELEDY BOTOND

Utolsó módosítás: 2018.10.17.