Erasmus+

Kemény szemeszter volt és nagyon szép. De a hazautazás előtti napon minden sűrítve megtörtént, amiért érdemes volt Utrechtben töltenem egy félévet. Sikerült mindenkivel találkoznom, mindenkitől elbúcsúznom, akivel különféle véletlenszerű módokon megismerkedtem. Mindegyik találkozás mintapéldája volt a híres holland nyitottságnak, amit sokszor kritikaként rónak fel: “jó, jó, de nem megy egy bizonyos mélység alá”. Lehet, hogy nem, de egy ilyen 'felszínen' bármikor szívesen úszkál az ember...

Utrechti sűrített levegő

Tehát ezen az ominózus utolsó napon délelőtt találkoztunk a Rijksmuseum kelet-ázsiai részlegének kurátorával, aki két hatalmas japán szobor előtt egyfolytában a mi véleményünkre volt kíváncsi. Majd a híres amszterdami portugál zsinagóga gondnoka megvendégelt az általa készített ebéddel, amit kislányával fogyasztottunk el a zsinagóga gondnoki lakában. Délután hazakísértük a barokk viola da gambás és hárfás barátnénkat a botanikus kerten keresztül a macskájához, és búcsúzóul bemutatta nekünk mindegyik hárfáját. Végül a nap végén villám-kávéztunk az egyik kurzusomon megismert holland leányzóval, akit fiatal kora ellenére Alzheimer-kórral diagnosztizáltak, de egy hónap leforgása alatt kerekesszékét teljesen el tudta hagyni önismereti munka és egy diéta révén. Alig maradt időm összepakolni...

Az ismételt látogatásaim során volt egy nagyon erős impresszióm az amszterdami Rijksmuseumban.

Az ázsiai részleg leghátsó részében áll két óriási méretű japán szobor, amik előtt sosem tudtam szimplán továbbmenni, percegik álltam-ültem, és borsódzott a hátam a jelenlétüktől. 

Aztán egy katalógusból kiderült, hogy ezek templomok őrzőiként funkcionáltak Japánban, az említett szobrokat fából faragták ki valamikor a 13. század során, és egy kis hegyi japán templom bejáratát őrizték, mint annyi társuk abban a korban, és azóta is. Hirtelen felindulásból írtam a múzeum könyvtárának, hogy esetleg megvan-e nekik annak a szimbolikus “szem-felnyitó” ceremóniának a képanyaga, amivel a szobrokat buddhista szerzetesek a múzeumban helyben újra-avatták, és amiről a katalógusban találtam utalást.

Őszintén megvallva nem is teljesen vártam választ, ám másnap levelet kaptam a múzeum kelet-ázsiai művészeti részlegének kurátorától. Kiderült, hogy egy 15 perces felvétel készült csak a ceremóniáról, de ezt szívesen átadná személyesen. Javasolt egy múzeumi találkozót a szobroknál, ahol még többet tudna mesélni. Ottlétem utolsó heteiben ott volt velem a barátom, így ezek közös élményeink is.

Tehát a hazautazásom előtti napon elsőként Menno Fitskivel találkoztunk. A múzeumban egy élénk tekintetű férfi várt ránk, aki lelkesen üdvözölt minket. Még ajándék belépőt is hozott, bár volt múzeumkártyánk, amivel a holland múzeumok legtöbbjét ingyen látogathattuk. A szobrok elé érve megint csak csendben lehetett állni. A kurátor biztatott minket, hogy beszéljünk bátran a benyomásainkról. Ez így is történt. Nem írom le, mert nem ez a lényeg, azért el kell menni a múzeumba.

Az egészben az volt a legfantasztikusabb, hogy ez a világot megjárt kurátor gyermeki lelkesedéssel és őszinte tisztelettel viszonyult a szobrokhoz, és ugyanígy próbálta megérteni, hogy vajon belőlünk, szimpla látogatókból kivált-e hasonló érzéseket, és ha igen, miképpen lehetséges ez. 

A szabadidejéből áldozott nem keveset, hogy mindezt megtegye, és hozzá elhozta egy ajándék pendrive-on az említett felvételt. Le voltunk taglózva...

Az amszterdami portugál zsinagóga, az 'Esnoga' gondnokába a zsinagóga bejáratát keresve botlottam először. Merthogy a zsinagóga a nagyközönségnek múzeumként működik, de istentiszteletre sosem sikerült bejutnom. Beinvitált beszélgetni, inni-enni kínált. Kiderült, hogy izraeli férfi, már 13 éve él Amszterdamban, de hiányzik neki az Izraelben megszokott közvetlenség és spontaneitás, amivel pl. szerinte én leültem vele beszélgetni. Aminek hiányát én kelet-európaiként egyáltalán nem tapasztaltam. De úgy tűnik, a nyitottságban is vannak fokozatok… Többször jártunk istentiszteleten vele, és a zsidó múzeumban is körülvezetett minket.

A barokk hárfás és viola da gambás lánnyal pedig úgy találkoztunk először, hogy egy nap hazafele utazva a vonaton az esti csúcsban majdnem a lábamra rakta a hatalmas hangszertokját. Barátommal magunk között megállapítottuk, hogy ó, ezek az udvarias hollandok.

Erre felcsillant a szeme, hogy csak nem magyarok vagyunk, mert imádja a magyar népdalokat, Balogh Kálmántól tanult cimbalmozni, cigány táncot is tanult, és felismerte a nyelvünket.

Később több intim hangulatú koncerten hallhattuk őt, gyönyörű helyeket mutatott Utrecht környékén, és szuper csaj volt.

Majd egy kávé erejéig találkoztam volt évfolyamtársammal, akivel korábban egy elég sikeres egyetemi projektet dobtunk össze az utrechti dómtorony híres harangjátékosáról, fuvolásáról és harangöntőjéről, egyszóval egy tipikus holland aranykori figuráról, aki egy személyben volt zeneszerző, feltaláló és Descartes-tal levelező teoretikus. Mindezt vakon és meglehetősen szegényen.

Míg a kávé mellett beszélgettünk, a fejünk felett épp Utrecht mai harangjátékosa játszott valami kortárs zenét, mely bezengte az egész óvárost.

 

Szerző: Farkas Katalin
Erasmus ösztöndíj: Hollandia, Utrech
A történet az Igazából Erasmus+ pályázat III. helyezettje

 

További történetekért kövesd Facebook oldalunkat vagy katt ide!

 

Utolsó módosítás: 2018.06.13.