Megosztjuk a felelősséget és a sikert is a gyerekekkel
2018.02.26.
Projekttükör | Köznevelés
Mi történik, ha egy elitiskola tanárai egyszer csak azzal szembesülnek, hogy már nem csupán válogatottan tehetséges gyerekek versengenek a felvételért, hanem kevésbé támogató környezetből érkező, több problémával küzdő diákjaik száma is hirtelen megnő? A rákoskeresztúri Kőrösi Csoma iskola pedagógusai ráébredtek, ha változnak a kihívások, nekik is változtatniuk kell: már nemcsak az a kérdés, hogyan jutassák el a legkiválóbbakat az országos versenyekre, hanem az is, hogyan óvják meg a lassabban haladókat a korai iskolaelhagyás veszélyétől. Tóth Katalin projektkoordinátorral arról beszélgettem, hogyan segíthet mindebben az Erasmus+ program.
|
Intézmény: Budapest XVII. kerületi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola és Gimnázium |
Mikor érzékelték először, hogy a régi módszerek az új közösségben már nem működnek?
Amikor a körzetünkben lakó gyerekeket kötelezővé vált felvennünk, az is nyilvánvaló lett, hogy nagyon eltérő háttérrel rendelkező tanulóinkhoz nagyon eltérő úton tudunk közel kerülni. Ehhez érdemes végiggondolnunk iskolánk 35 éves történetét. 1982-ben, a bennünket körülvevő lakóteleppel egy időben épült, éppen az újonnan beköltöző családok számára. Tehát beiskolázási gondjaink nem voltak, sőt, nagy létszámú osztályokat kellett indítanunk. És még ilyen körülmények között is válogathattunk, kit veszünk fel. Igazolja ezt, hogy már ekkor indítottunk például angoltagozatos osztályokat, miközben még az orosz nyelv oktatása volt egyébként a kötelező. Aztán a demográfiai hullámvölgyet természetesen mi is megéreztük, így kezdtünk gimnáziumi évfolyamokat is oktatni, és jó hírű intézmény lévén még mindig akadtak bőven körzetünkön kívülről jelentkezők is. A körzetesítés, ahogyan említettem, azonban alaposan átrajzolta a kereteinket, így találkoztunk olyan diákokkal is egyre nagyobb számban, akiket hátrányos szociális hátterük és csekély motivációjuk révén fokozottan veszélyeztet a korai iskolaelhagyás.
Hogyan élték meg ezt a változást a tanárkollégák?
Nehéz idők voltak. Hiszen a pedagóguspályán nincsen előrelépési lehetőség, teljesen elfogadott, hogy ugyanarról a katedráról megyünk nyugdíjba, amelyen egykor frissdiplomásként kezdtünk. Egy tanár számára a motivációt csak a gyerekektől érkező visszajelzések jelentik. Persze, ezt a „csak”-ot erőteljesen idézőjelbe teszem. Gyakorló pedagógusként nap mint nap az érdeklődéstől csillogó szemű diákokkal együtt szárnyaltunk. Hát, ez változott meg egy csapásra, és bár a kollégák igyekeznek derekasan helytállni, egyre többüknél jelentkeztek a belefáradás, a kiégés tünetei. Ekkor mondtam azt, keressünk új utakat, mert minél később indulunk, annál később fogunk célba érni.
Elméletben igen logikusan is hangzik, de hogyan sikerült mindezt lefordítani a gyakorlatba?
Korábbról ismertem a pályázatok világát, számos Comenius projektet vezettem, így kértem a kollégákat, vágjunk bele, nézzük meg, más oktatási kultúrákban ezt hogyan csinálják. És velem tartottak, nem csupán a nyelvszakos munkatársaim. Pedig egy ilyen projekt tanulságait hasznosítani igen komoly nyelvi felkészülést igényel. De a pedagógusok átérezték, milyen ereje lehet az ő példamutatásuknak a diákjaik felé, hogy az új feladattól nem megrettennek, hanem felnőnek ahhoz! Így 21-en vettünk részt a 9 kiválasztott tanfolyamon Skandináviában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Angliában, hogy olyan jó gyakorlatokat ismerjünk meg, amelyek segítségével a tehetséges és a lassabban haladó tanulóinkat együtt tudjuk tanítani. Amelyek segítségével a más kultúrákból érkező vagy a többségtől más módon eltérő igényű gyerekek beilleszkedését is támogatni tudjuk.
Mesélne az első, legmeghatározóbb tapasztalataikról?
Amit legelőször is meg kellett értenünk, hogy mind nekünk, pedagógusoknak, mind a gyerekeknek le kell vetnünk hagyományos szerepeinket. Hogy a tanár megtervezi, mit akar megtanítani, azután „leadja” ezt az anyagot, a diák pedig megtanulja – ez többé már nem működik. Meg kell osztanunk annak felelősségét, honnan hová jut el a tanuló. Az szintén a modell része, hogy a diák önállóan tervez, írásban felvázolja azt, maga tűzi ki a céljait, önállóan halad arrafelé, és még az értékelést is az ő kezébe adjuk. Azért azt is igen tanulságos volt látni, hogy amikor a gyerek önmaga reflektál a munkájára, akkor sokkal szigorúbban tekint rá, mint egy kívülálló, például a tanára.
Úgy képzeljem ezt el, hogy a tanár, akár egy edző, a pálya széléről figyel, de a versenyben már nem vesz részt?
Tulajdonképpen igen. Lehet, hogy első pillantásra úgy tűnik, a pedagógus az ilyen filozófiájú oktatásban akár hátra is dőlhet a székében, de a valóságban folyamatosan jelen van, segít, irányít, monitoroz, visszajelzést ad. És bizony ez több munkával is jár, mint a tradicionálisan leosztott tanár-diák feladatok világában. De megéri. És ezt olyan apróságokból értettük meg igazán, mint például amikor Brémában azt láttuk, hogy egy kislány maga írta le egy cetlire és tűzte a padjára aznapi célját: „Ma többet fogok jelentkezni!” Vagy amikor először csodálkoztam rá, hogy ezekben az iskolákban a szünetekben nincs folyosói, tanári ügyelet, mert az is a gyerekek felelőssége, hogyan élnek ezzel a szabadsággal. Amúgy igen okosan és felelősségteljesen, mert ott működik ez a rendszer…
„Ott” miért működik? És „itt” miért kevésbé?
Egyszerűen a feltételeken múlik. Ideális esetben a finanszírozás minden eszközt biztosít, a papírragasztótól a korlátlan internet hozzáférésig minden osztályban, minden tanuló számára. De az is természetes, hogy valamilyen digitális eszközzel érkezik a gyerek az iskolába. Korszerű, jól mozgatható bútorok vannak az osztálytermekben, egyszemélyes padok, nagy tér. És persze a személyi feltételek is adottak, kis létszámú osztályok, ha szükséges, tolmács a bevándorló családok gyermekeinek, míg az első nehézségeken túljutnak. És nem utolsósorban a bizalom is adott a tanárok felé, az államtól, a szülőktől, a társadalom egészétől…
A példák, amelyeket mondott, a legizgalmasabbak egy laikus számára.
Nem csak a laikus számára, számunkra is. Miközben például tudom, hogy a mi gimnazistáink az istennek se akarnak énekelni, ehelyett zeneelméletet tanulnak, amit érthetően, nem igen szeretnek, látom, hogy a finn kamaszok a zeneórán szívből, együtt fújják az aktuális slágereket, és ehhez mindenkinek jut hangszer. És azt is látom, hogy háztartástan órán együtt főznek, eközben megtanulva, melyik hozzávaló egészséges, melyik nem hizlal, utána együtt kitakarítanak, egyúttal azt is megtanulva, melyik vegyszerrel, hogyan kell bánni. Vállalkozói ismerteket pedig úgy sajátítanak el, hogy maguk gondoskodnak egy fa vagy éppen egy baromfiudvar fejlődéséről, jólétéről.
Ha a feltételek oly eltérőek, ha a szemléletmód oly távoli még, hogyan tudják mégis ezeket a tapasztalatokat hasznosítani?
Apró lépésekben, de haladunk. Amit például biztosan át tudtunk venni, hogy a művészeti nevelés során különös hangsúlyt adunk azon készségek fejlesztésének, amelyek bármely más területen is támogathatják a kreativitást. Azt is megtanultuk, soha nincs negatív visszajelzés a gyerekek felé, ehelyett a jó teljesítményt dicsérjük, inspiráló, pozitív példát adva ezzel az éppen elakadóknak. És azt is tudjuk, mindennek az a kulcsa, hogy együtt változtatunk, hogy együtt változunk. Így megosztjuk a felelősséget és a sikert is a gyerekekkel.
Szekeres P. Mónika
Utolsó módosítás: 2018.02.26.
